Kora reggel volt. Katanámat magamhoz véve mentem le az edzőterembe, hogy megkezdjem a napi rutint, mely évek óta életem szerves részét képezte. Mindig is adtam a hagyományokra a tradíciókra, s ez most sem volt másképpen. Lassú mozdulatokkal kezdtem meg az első gyakorlatot, s a katana gyönyörű hangon szelte a levegőt. Precíz, gyors-lassú vágások követték egymást, kellemes ütemben. A kard már rég nem különálló része volt testemnek, hanem karom meghosszabbításaként funkcionált. Ezek a reggeli gyakorlatok mindig megnyugtattak. Agyam kikapcsolt, s nem volt más csak én és az az érzés, mely ilyenkor teljesen átvette felettem az irányítást...
Egy üzleti tárgyalásra készülök, egy egyszerű pénzátvételre a raktárak közelében. Cheng a kínai üzletpartnerem közel háromszáz millió jennel tartozik nekem, a múltkori balhé után, ami igazán bassza a csőrömet. Nem lesz egyszerű menet abban már biztos vagyok, de felkészültem a legrosszabbra. Cheng sosem volt könnyű tárgyalópartner, mindig az utolsó pillanatig húzott mindent, de retteg tőlem és ez előnyömre válik. Átöltözöm, alkalomhoz illően, s a szokásos fekete öltönyömbe bújok, mely jól elrejteti pisztolyomat. Imádom ezt a fegyvert, bár a katanámmal tisztább, szebb munkát lehet végezni. Szeretek játszani az áldozataimmal, szeretem hallgatni, ahogy kegyelemélt könyörögnek.
A raktáraknál már szinte biztos vagyok abban, hogy Cheng megint átbaszott, így lazán a BMW-mnek támaszkodva halászom elő zsebemből cigarettámat, s hanyag nyugalommal gyújtok rá. Most is, mint mindig, erre a pénzátvételre is két testőröm kísért el, a két legmegbízhatóbb emberem; Ryuuichi és Naoto. Gyerekkorom óta ismerem őket, még apám embereiként szolgáltak, s miután az öreg meghalt, hűséget fogadtak nekem.
Lassan végül megérkezik a várva várt autó is, s két fickó száll ki belőle, ám Cheng nincs közöttük. Megint az embereit küldte végrehajtani a piszkos melót, mint mindig. Az a patkány nem mer a szemem elé kerülni, de pofázni bezzeg tud. Szánalmas. A két csatornaszökevény végül megindul felém, aktatáskát cipelve a kezükben, s amint elég közel érnek hozzám, megállnak, s szó nélkül nyitják ki a fekete bőröndöt, majd tolják elém a pénzzel együtt. Naoto odalépve hozzájuk veszi ki kezükből a táskát, majd a kocsi motorháztetejére téve áll neki leszámolni a pénzt. A két férfi pedig egyre feszültebbé válik. Vajon mennyi hiányzik az összegből, hogy ennyire beszartak? Az emberek persze hamar lebuktathatók. Elég rájuk nézni. A szemüket, a rezdüléseiket. Éppen ezért jómagam az évek alatt megtanultam elrejteni minden érzelmemet, felvéve egy hűvös, kegyetlen álcát.
- Ez csak kétszáz millió, Asame-sama – mondja Naoto az utolsó köteg pénzt is visszadobva a táskába.
- Hol a többi? - morgom a kérdést a két patkány felé.
- Nem tudunk semmiről – hadarja a jobb oldali.
- Hol van a főnökötök?
- Dolga van... - válaszol flegmán a másik fickó. Előrántom fegyverem, s a pisztolydördülést követően, mely még mindig visszhangzik az elhagyatott gyártelepen, már csak élettelen testének tompa puffanása a földön jelzi, hogy kurvára nem éri meg baszakodni velem. Előveszem telefonomat és Chenget hívom.
- Patkány... hol a többi? - morgom hűvösen, higgadtan. - Kapsz egy utolsó esélyt! Előkaparlak a föld alól is, ha délután négyig nem lesz az asztalomon a pénz. És Cheng... - szegezem a fegyvert a másik fickóra, majd megint meghúzom a ravaszt. – Volt két embered... - nyomom ki. - Takarítsátok el őket....
Az autónak támaszkodva gyújtok rá újra, míg testőreim dolgoznak, s végül felrobbantják a kocsit, benne a két hullával. Szeretem a látványos megoldásokat, s halvány, de annál elégedettebb mosolyra húzom ajkaim. Ideje volt más üzletekkel is foglalkoznom. Az emberkereskedelem virágzik. És a legnagyobb pénzek ebben vannak. Adok, veszek. Imádom betörni a friss árukat. Egy engedelmes szajha értéke akár négy-, ötszázezer jen is lehet, a különlegeseké pedig a nyolcszáz millió jent is elérhetik. A legtisztább módja a pénzmosásnak, melyeket közpénzekből és kaszinókból szerzek meg. És még szórakoztató is.
A tulajdonomban lévő étteremhez megyek. Az utca forgalmas, a bevétele nagyon is jó. Kávét hoznak, rágyújtok és a bevételről készített számlákat nézegetem. Az átlag emberek unalmasak. Élik mindennapjaikat. Rohannak, dolgoznak. Olyanok, mint az engedelmes gépek. Dolgoznak, esznek, alszanak... gyereket csinálnak. Undorító, szánalmas, unalmas...
Messziről kiszúrom már őt azonban. Tökéletes uke lenne valamelyik yakuza ágyában, ráadásul alig lehet több tizenhétnél, talán még annyi sincs. Mégis vagány, kicsit talán olyan, mint én voltam. Feltűnően nézem, hosszan és gondosan végigmérve őt, s nem is akarom leplezni ezt. Kell nekem. Meg akarom szerezni, be akarom törni…!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése